Száguldás, Renault, Szerelem - 46.

46.

Rengeteg könyörgés után, nagy nehezen beleegyezett a vezetőség abba, hogy Kimi elkísérjen Glasgowba, majd onnan repüljön a következő futam helyszínére. A végtelen engedékenységnek köszönhetően – ahogy Montezemolo fogalmazott –, aznap éjszaka már úton voltunk egy menetrend szerinti járattal Skóciába.

Kimi egyfolytában nyaggatott, hogy próbáljak meg aludni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Annyira aggódtam apuért, hisz Jill hangja nem sok jót sejtetett… Attól féltem, ha most nem repülök haza, többet nem láthatom őt életben.

- Ne sírj, Kicsi – törölt le pár könnycseppet az arcomról Kimi. – Minden rendben lesz.

Hinni akartam neki, de nem ment. Nem ő vette fel a telefont, nem ő hallgatta végig, ahogy Jilly el-elcsukló hangon elmondja, hogy ma dél körül az apánkat újra kellett éleszteni, mivel leállt a szíve… Ennyit fogtam fel a beszélgetésből, bár a nővérem még utána is mondott pár mondatot, amik azonban már nem teljesen jutottak el a tudatomig. Valami olyasmi volt, hogy az orvosok stabilizálták az állapotát, de továbbra sem tudják, hogy miért nem ébredt még fel.

Egész úton nyugtalan voltam és sokat sírtam. Kimi folyamatosan vigasztalni próbált, de egy idő után inkább megkértem, hogy hagyjon, mert csak idegesített, amit csinált. Onnantól kezdve csak az összekulcsolt ujjainkkal szórakozott néha.

Igazából, még ha idegesített is aznap este, örültem, hogy mellettem van, és nem egyedül kell ezt végigcsinálnom. Nem hiszem, hogy nélküle képes lettem volna tartani magam, valószínűleg még ennél is jobban kiborultam volna.

Sokkal hosszabbnak éreztem a repülőutat, mint általában és ez nagyon bosszantott. Minden egyes másodpercet elvesztegetett időnek éreztem, és azt kívántam, bár léteznének természetfeletti erők meg szuperképességek. Legszívesebben odateleportáltam volna Glasgowba.

Kimi is érezte, hogy egyre feszültebb vagyok, mert egyre gyakrabban szorította meg finoman a kezemet, hátha így sikerül megnyugtatnia.

- Nemsokára ott leszünk – suttogta egyszer a fülembe, majd óvatos puszit nyomott az arcomra. Hatásos figyelemelterelés volt egy időre, szorosan hozzábújtam és a nyakába fúrtam a fejem.

Szinte elsőként pattantam fel, mikor végre landoltunk a reptéren, és szintén elsők közt voltam, akik elhagyták a gépet. Kimi jött szorosan mögöttem a kezemet fogva. Az utastársak kicsit rosszallóan néztek rám, mikor utat törtem közöttük, hogy minél hamarabb kiérjünk végre innen.

- Megyek, fogok egy taxit és elvitetem magam a kórházba. Addig te szedd fel a bőröndöket, és majd gyere utánam – hadartam Kiminek.

- Rendben – bólintott. – Nagyon vigyázz magadra.

- Megígérem. Szeretlek – mondtam neki, gyorsan megcsókoltam, aztán már ott sem voltam.

Az első taxiba bepattantam, amit odakint megláttam és megkértem a sofőrt, hogy amilyen gyorsan csak tud, vigyen ahhoz a kórházhoz, ahol apu fekszik. Hátradőltem, hogy kifújjam kicsit magam, amikor elindultunk. A sofőr nyilván látta, hogy enyhén szólva sem vagyok olyan állapotban, hogy leálljak vele társalogni, így inkább nem is próbált szóba elegyedni velem, csak bekapcsolta a rádiót, hogy ne kelljen néma csendben autókáznia.

Most volt csak időm végiggondolni, hogy mit is mondtam Kiminek, mielőtt ott hagytam őt a reptéren. Szeretlek. Soha nem éreztem még ennyire őszintének és komolynak ezt a szót a saját számból. És soha, senki iránt nem éreztem még így. Dave iránt sem, hiába hittem azt sokáig. Bármennyire is hihetetlen volt, szerelmes voltam Kimi Räikkönenbe.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, SMS-em érkezett. Először meg sem akartam nézni, aztán arra gondoltam, lehet, hogy a nővérem küldte, így hát elővettem a kütyüt. A kijelzőn azonban nem Jill neve állt, hanem Kimié. Megnyitottam az üzenetet és, mióta elindultunk Melbourne-ből, először halvány mosoly suhant át az arcomon. Mindössze ennyit írt: Én is szeretlek. Nem írtam neki vissza, felesleges lett volna. Már úgyis tudta jól, hogy én mit érzek.

Kinéztem az ablakon, hogy tudjam, mennyire vagyunk még messze a kórháztól. Már csak pár utca. Előrehajoltam a sofőrhöz és megjegyeztem, hogy ha most egy kicsit nagyobb sebességre kapcsol esetleg tudom díjazni egy kicsit több pénzzel. Nem kellett neki kétszer mondani, így öt perccel később már ott álltam a recepciónál és apu tartózkodási helye iránt érdeklődtem. Legszívesebben én magam néztem volna utána az adatbázisban, tuti hamarabb megtaláltam volna, mint az az ápolónő. Persze ő nem érthette, hogy azért dobolok a pulton az ujjaimmal, mert minden egyes perc számít.

- Második emelet, a folyosó végén balra, 412-es kórterem – felelte nagy sokára. Meg sem köszöntem, egyből rohantam is a lift felé, és idegesen nyomkodtam a gombokat, de a szerkezet csak nem érkezett meg, így hát a lépcső felé vettem az irányt. Kettesével szedve a fokokat loholtam felfelé, majd végig a folyosón, hogy végül beforduljak balra, ahogyan az ápolónő mondta.

Egy újabb folyosóra kerültem, aminek a végén megpillantottam a családomat. Jill idegesen járkált fel-alá, Jess látszólag a vele szemközti szekrényen lévő feliratot tanulmányozta, a tekintete azonban réveteg volt, látszott rajta, hogy fejben máshol jár. Anyu pedig az egyik zöld műanyag széken ült, arcát a tenyerébe temetve. Semmi jóra nem számítva mentem oda hozzájuk, megkérdezni, hogy mi a helyzet.

- Az állapota stabil, már nincs életveszélyben – magyarázta halovány hangon a nővérem. – De még mindig nem tudják, mi a baj, miért nem tért már magához. Az orvosok ki-be mászkálnak a szobájából, de mindegyiknek ugyanolyan tanácstalan a feje…

- Bemehetek hozzá? – kérdeztem.

Jill nem felelt, csak bólintott.  Nagy lélegzetet vettem, mielőtt benyitottam a kórterem ajtaján. Sokkal rosszabbra számítottam, de apuból nem állt ki több cső, mióta utoljára láttam, így lényegében a szokásos látvány fogadott. Odasétáltam az ágya mellé, odahúztam a sarokban álló műanyag széket, leültem, és csak néztem őt. Arra vártam, hogy történjen bármi. Egy rezdülés, egy szempillarebbenés, akármi. Csak ébredjen fel, mosolyogjon rám, és beszéljen hozzám. De semmi nem történt. Utolsó kétségbeesésemben én kezdtem el beszélni, hogy ne csak a gépek szüntelen csipogását kelljen hallgatni.

- Szia, apu! – Azt reméltem, talán a hangomra reagál valamit. – Annyira hiányzol… Tudod mióta nem beszéltünk? Már nem is számolom a napokat. Pedig ha tudnád, mennyi mondanivalóm lenne a számodra… Például, képzeld! A te kicsi Jennyd szerelmes. Visszavonhatatlanul belezúgtam valaki olyanba, akiről egy évvel ezelőtt még el sem tudtam képzelni, hogy valaha lehet köztünk valami. De addig-addig csábítgatott, míg elérte a célját, és belementem egy kapcsolatba, igaz, az elején voltak kétségeim, hogy működhet-e hosszú távon. Így utólag azonban megérte. Nagyon sokat változott, és érzem, hogy tényleg szeret engem. Őszintén. És az a helyzet, hogy én is beleszerettem. Sokkal, sokkal jobban szeretem őt, mint annak idején Dave-et, és minderre ma jöttem rá, amikor idefelé tartottunk, hozzád. Ha felébredsz végre, te is megismerheted őt, csak könyörgöm, gyógyulj meg minél hamarabb! Nem is sejted, mennyire hiányzol… - Mire a mondókám végére értem, már pityeregtem, így jobbnak láttam felállni, és távozni.

Odakint még mindig ugyanaz volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy megérkezett Kimi is. Egyből odamentem hozzá, és a nyakába borultam. Nem sírtam, a könnyeimét még azelőtt letöröltem, hogy elhagytam volna a kórtermet. Egyszerűen csak szükségem volt rá, hogy hozzábújhassak.

- Odalent vár a taxi. Nem akarsz hazamenni? – súgta Kimi. – Pihenned kellene.

- Nem tudom – haboztam. – Még csak most érkeztem…

- Menj csak nyugodtan – pillantott rám anyu. – Bármi van, Jill telefonál majd. Tényleg fáradtnak nézel ki, kicsim.

Nem szívesen, de beleegyeztem, hogy ismét egyedül hagyjam őket. Kimi tenyerébe csúsztattam a kezemet, így mentünk le a taxihoz. Hátra ültünk mind a ketten, fejemet a finn vállára hajtottam, és lehunytam a szemem. Most már én is kezdtem érezni, hogy mennyire kimerültem.

Percek alatt a házunk elé értünk, amíg Kimi fizetett a sofőrnek, addig előkerestem a kulcsaimat és kinyitottam a bejárati ajtót, majd segítettem behozni a cuccainkat.

- Nem vagy éhes? – kérdeztem tőle. – Biztos van valami a hűtőben, ha esetleg…

- Én nem kérek semmit, de te nyugodtan ehetsz valamit. Sőt. Szeretném, ha ennél valamit – lépett oda hozzám és a derekamra csúsztatta a kezét.

- Nem tudok most enni, egy falat sem menne le a torkomon – sóhajtottam. – Inkább menjünk fel a szobámba és feküdjünk le aludni – pillantottam fel rá.

- Rendben – óvatos csókot lehelt az ajkaimra, majd összekulcsolta az ujjainkat és a lépcső felé indult.

Odafent  nem vacakoltam azzal, hogy átöltözzek pizsamába, csak a farmerem cseréltem egy rövidnadrágra, Kimi pedig pólóra és boxerre vetkőzött. Mindketten bebújtunk az ágyba, ahol szorosan hozzásimultam a finnhez.

- Köszönöm, hogy mellettem vagy – motyogtam. – Nagyon sokat jelent nekem.

- Szeretlek, Maguire – simított végig a karomon. – Természetes, hogy itt vagyok veled. Aludj, Kicsi – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Én is szeretlek – feleltem. – Elárultam apunak is, hogy szerelmes vagyok, azt akartam, hogy ő legyen az első, aki megtudja – apró mosoly bujkált a szám szélén a saját kis butaságom miatt, hiszen nem valószínű, hogy apu bármit is hallott abból, amit meséltem neki  a kórházban. De jól esett elmondani neki, hogy mit is érzek, így legalább saját magammal is tisztáztam a helyzetet.

- Szóval szerelmes vagy? – kérdezte a finnem mosolyogva.

- Attól tartok… - Feljebb csúsztam egy picit, hogy az arcom egy vonalba kerüljön az övével, majd megcsókoltam.